2017. január 24., kedd

2017



Hóesés

Pontosan így múlik minden.
Szinte észrevétlen.
Az előbb tegnap volt,
s ma még nem 
mozdult semmi. 
Csak hullt a hó.
Libegve, csendben.
Azon merengtem,
meg tudja-e számolni valaki,
egy perc alatt hány pehely
száll le észrevétlen ?
Balgaság persze…
Nem tudtam aludni…
Bent jó meleg volt,
s én álmatlanul néztem
kifelé a szobámból,
a csendes hóesésben.
2017. január


Árnyjáték

Csak pár pillanat volt, míg besütött a nap
épp olyan szögben a szobába,
hogy a vadszőlőág árnya,
valami göcsörtös kis szívet utánozott.
Mintha oda tűzte volna valaki,
vagy felakasztotta volna az ablak elé,
ferde szögben, mert akárhogy nézem,
azt a kis ágat csak a nap sugara
változtatta szívvé egy pillanatra.
Bárki küldte is – köszönöm.
Megvolt a mai örömöm.
2017.febr. 


Ősök

Dunán lehajózott sváb molnárok unokája, én
már csak emlékeken utazom…
Megnéztem, egy modern ház áll
Hirden, ükapám malma helyén.
Ennyike gyökerem van  ehhez a helyhez. 
Sírkő ha volt is, már ezerszer felejtett,
pár halványuló irat, kordokumentum,
honnan jöttünk, hova jutottunk.
Kétszáz év – egy szempillanat.
Éltünk benne páran, de oly gyorsan elszaladt.
És halványul az emlék, nincs ki megőrzi,
mint futóhomokot a szél,
szór szét minket az idő
és nincs és nincs erő visszatartani.
2017 febr.

Mandulaág

Mandulaágat törtem – jaj kegyetlen –
de épp csak egy aprócskát,
hogy érezzem az illatát s felidézzem
azt a tavaszt, mikor ifjan még azt hittem: 
ez nem ugyanaz, mint a tavalyi,
lesz még, vár rám több csoda.

Én is kinyíltam éppen, a világ
tükrében nézegettem magam.
Olyan csodás volt minden,
virágporos és illatos
és hinni tudtam minden szépben.

De évtizedek zsákját cipelve, ma már
tudom, az volt a legszebb tavaszom.
Emlékeztess erre mandulaág !
2017 március


Este

Mélykék hegyek, vörös-arany ég,
alatta hófehér sál a köd.
Ez a kép van szemem előtt –
s az ide-oda kúszó ködhabok ringatnak,
altatnak el este, ha fáradt vagyok.
És néha  rigó-zene-kíséretet kap a kép,
félálmomban nem is tudom, hogy
a látott képből, vagy honnan is jő a dal ?
Erősödik, majd elhal
és a ködök meg csak gomolyognak,
betakarnak, általuk lesz könnyű az álmom.
Velük betakarom a világom,
mint gyerekkoromban, a régi asztal alatt -
erősen hiszem, itt védve vagyok,
semmi rossz nem érhet.
Elalhatok.
2017.március


Peričnik

Minden nap velem vagy, hallom a zubogást.
Hallom a kövek közti csobogást,
arcomon peregnek harmatcseppjeid.
Peričnik, Peričnik, te vagy nekem
az élet vize, fátyolos függönyödön
átsüt a napfény,
szivárvány-sálat von fölém.
Csak téged látlak, csak hozzád vágyom,
csak veled vagyok boldog én.
2017.április


Hegyi fenyő

Olyannak kéne lennem,
mint a hegyi fenyők,
ott fent a csúcshoz vezető
szikla mellett.
Cseppnyi, de mégis erős,
a kő- és hó-lavinát elviselő,
ám a napsütésben kis tüskéit
megszikráztató gyönyörűségnek.
Illata is van, bár csak titokban,
hozzá hajolva érezheted.
És nem szúr tűlevele,
ha szeretettel simogatod.
Igen. Hegyi-fenyő szeretnék lenni
- ha kérhetem - az új életemben.
2017.április




Ez az élet ?

Sötét estén lebegve jártam.
Titkos kapuk, fénylő ablakok,
szűk folyosók s furcsa hangok, alakok…
De az utcák fényárban úsztak – mentem valahová
– sietni kellett ? – és nem találtam oda.
Fura dobogással vert a szívem,
álmomban hallottam ? – szinte hihetetlen…
Mégis félni  s futni kezdtem.
Álmomban is tudtam, veszélyt rejt a hely, 
az utca vége zsák – kijutni lehetetlen.
Mi ez ?  Ez az ÉLET ?
Félek, hogy igen.
2017. május


Nyári eső

Ahányszor látom – mindig szépnek találom,
délutáni zápor után, a keleti égen ragyogó szivárványt.
Forróságból éled a kert,
hálásan ringatnak esőkristályt a petúniák.
Illatukkal hintik be a kertet.
Állok, csodálom, s a felszáradó cseppekkel
szeretnék felszállni „oda” én is.
Majd újra lennék eső – hogy örüljenek nekem.
2017 június



Elég !

Gyakran gondolom – menni kéne már.
Odafent (?) apám-anyám vár.
Beszélek velük naponta,
de eddig még egyik se mondta:
kislányom csomagolj,
küldjük érted az angyalokat.
2017 június










2016. június 5., vasárnap

2016



Hiába

Mondd, az ember miért él,
ha nincs ok és
nincs semmi cél
amiért felkelni érdemes ?

Ruhád, mint akasztott ember,
lóg, meg se rezdül, az is halott.
Nem vagy éhes, és olyan üres
mindened kívül-belül.

Felkelni kéne, de minek.
Senki sem vár, a szobád hideg,
redőnyök leengedve, kívül… s belül.
Újra álomba ájulni volna jó.

S ha mégis felkelsz,
a legnagyobb döbbenet:
a tükörből senki sem néz vissza rád –
hiába is veszed fel ruhád…
2016


Nem értem

Én nem kellettem soha, senkinek.
Bár anyám megszült,
de apám elhagyott,
gyerekem halott,
férjem lelépett
és a nagymamám se tudott
120 évig élni értem.
Ki tudja, hol, mit hibáztam ?
Cipelek egy terhet,
s nem tudom ki,
miért tette rám ?
Úgy vágytam szeretetre,
mint vízre a szomjazó,
de jó forrásra nem találtam,
s itt állok most vénen,
még mindig epedve,
s ezt az egészet nem értem.
2016



Maratoni

Jó lenne tudni, elhinni fiatalon,
hogy mindent  visszakapsz:
ha jó vagy a jót, ha rossz vagy, azt.
Csak lobogsz, telve szenvedéllyel
s elveszel a nagy futásban egészen.
Nem látod meg az intő jeleket, hogy
fékezni kellene, még jó időben,
mielőtt csalatkoznod kell majd erődben.
S a maratoni végén ha lerogytál, 
már nem lesz módod arra,
hogy visszakapaszkodjál.
2016


Hol van ?

Összement az idő,
mint ruha a mosásban.
Visszanéztem, s dermedve láttam,
tegnap volt, hogy babáztam.
Mi a csudától is féltem ? 
Hisz a gyerekmesékben
élt csak a boszorka-rém,
s nem is ő volt az igazi vész,
a fájdalmat okozó bajhozó.
És hol van az a tegnap,
ami büszkeséggel töltött ?
Hol az erőm, hiszen tettre-készen
a határig mentem mindig, merészen.

Mint a pitypang pihéje
szállt el fölöttem az élet,
ki fújja most is  - hogy egyre fogy ?
2016

Esőkirály



Leszakadt az ég !
Esőkirály a földön húzta végig köntösét,
zsebéből kidobálva a szemetet.

Nincs ki lefogja kezét,
villámot szórhat büntetlen szerteszét.
Pilleként száll el a sátor,                      
háztető repül, autó árokba dűl,
ágak szakadnak jajongva,
gyökerestől tépett fa  hasal az úton,
cipődben csónakázol, pincéd elöntve,
nem számít ima, nem számít senki könnye…
Csodálkozol, hogy a földre esett
jéggé fagyva ijedt leheleted.

Lásd ki itt az úr: hát nem te !
Elrepülhetsz a végtelenbe,
járhatod a Holdat, láthatsz messze,
de egy senki vagy, mindent összevetve.
Pici pondró, aprócska féreg
nem látszol te fentről,
ahol Esőkirály most
szórakozottan tán felnevet.
2016

Lia

Nézem a fürtös kis fejedet…
….Ó, a lányom…
….ilyen lett volna…
…ha nem száll 3 nap után az egekbe ?
Ha látlak, ő jut mindig eszembe.

Te nem szeretsz engem,
talán meg is értem.
Ráncos az arcom,
csak ritkán látlak,
nem vagyok én jó nagymamának.

A szívem belül van,
nem látszik a dobogás.
A könnyem is csak befelé mossa lelkem.
S ha „pótlásnak” küldött az ég,
elfelejtett értesíteni engem.
2016


Valami készül

Valami készül… Olvad a jég,
keményednek a szívek,
viharok tombolnak szerteszét,
ott is, hol csak lágy szellő járt azelőtt.
Melegszik a Föld,
mint lázas beteg, fűti valami belül,
miközben az emberek szíve elhidegül.
Merrefelé fordul  a Sors, mi várható ?
Nincs orákulum, ki választ tudna adni,
nincs jósda, hol a jövő látható.

Én elfele megyek, de aki itt marad,
ki fogja megvédeni azokat ?
Felhő szélén csücsülve kell majd látnom,
hogy hullik szét családom
s nem tehetek semmit értük ?
Nem-gondolni, nem-tudni volna jó ezeket,
mert ha belegondolsz a bizonytalanba,
a szíved idő előtt megreped.
2016


Kavicsom

Mosta, hordta, vitte a víz… 
Hegyoldalból zuhant valahonnan  ?
Fájt-e a sziklának ahonnan leszakadt ?
Megsiratta-e mit elveszíttet ?
Száguldott az árral, lökdösték másikak,
sokan voltak, ő mégis egyedül.
Csiszolták, tépték, lett egyre kevesebb,
míg tüskeit veszítve, 
kőből kaviccsá nemesülve, 
asztalom dísze lett.
2016



Ősz/10

Búcsúzni kezdenek lassan a levelek,
estéről reggelre egyre több lepereg
és sárgul-barnul-rőtül a táj.
Pirreg a tücsök még,
hálót feszít a pók,
méhek gyűjtenek  télre-valót.
Korán van este, későn kel a nap,
a madarak is tovább alszanak,
elcsendesül lassan minden, némul a táj.
Fecske egy sincs, mind délre mentek,
a gólyák is már messze kelepelnek.
Minden lelassul, aludni készül.

Állok. Nézem. Ilyen vagyok én is.
A múló időbe tűnt minden veszteségem.
Hagyom ujjaim közt peregni az időt.
Nem érdekel mi  volt tegnap, vagy tegnapelőtt.
A holnap ködös, mint ma is a reggel.
Kitisztul ? Beborul ? Nekem már mindegy.
2016.


Hinni szeretném

Nem fúj a szél és mégis fázom.
Összefogom a kabátom,
de mintha lenge nyári ruhám lenne,
úgy bújik a hideg csontjaimba.
Reszketek és valami mintha belül is hűlne bennem.
Jaj, csak nem a lelkem készül elhagyni engem ?

Ne még! Ne még ! - kiáltok felfelé nézve,
mintha ott valaki lenne, ki meghallgat, ha kérem.

Aztán csak ülök csendben. Barátkozom a gondolattal…
Egész halkan kérdem: itt leszek-e még tavasszal ?
Válasz nincs, de hinni szeretném,
hogy lesz még pár szép nyári estém,
hogy láthatok még őszt és telet,
s nem kell még elhagynom a hegyeimet.
2016.10.7.


Három sor

Amikor rájössz, hogy a világ
jó ellesz majd nélküled –
- akkor ér véget az életed.
2016.nov.


A koldus macska

Jön s az ablakba ül. Némán, csak a szemével
kér és nincs szívem megtagadni.
„Gazdája” ugyan van, de valamiért rajta spórol,
csonttá-bőrré szopták a kölykei
és én ne adjak enni neki ?

Rám néz az üvegen át, nem nyávog, semmi cirkusz…
Csak néz és már megyek,  fogom a tányért,
és előveszek valamit a hűtőből.
Bár maradék nálam sosincs, mégis, elcsípek a rizsből,
szaftot rá kicsit, vagy feljavítom macskatáppal…
És eszi, falja, válogatás nélkül,
volt, hogy torkán-akadt a nagy sietségtől.
Ha végzett, már fut is haza. Várják a gyerekei.
És a tulajdonosa nem ad, nem ad eleget enni neki…

Bolond macskás öregasszony, mondják biztos sokan.
Én befogadtam a szomszéd-néniét is, amikor
ő halni készült….és most se tudom ezt elzavarni.
Pedig a koldus macskának elég egyszer vetni,
s az aztán mindörökre visszajár….
Nagyobb bajom sose legyen.
Amíg bírom, megetetem.
2016.



Szinusz

Az élet egy fél szinusz-görbe.
Születtél kicsinek,
elmész aprón.
Sírás volt az első tetted
és amikor befejezed,
hang nem hagyja el a szádat,
mert megnémít az alázat.
2016.nov.



Idő eladó

Időm, mint a tenger…
Adnék bárkinek,
de senki se kéri.
Múlnak az órák, múlnak a percek…
Ingyen adom ! gyertek ! gyertek !
De csak szaladnak, de csak sietnek,
tettetik magukat süketnek.
Én meg csak állok és egyre
reményt-veszettebben kiabálok:
Adok bárkinek időt a magaméból,
az akció rövid, ki tudja, hány napra szól ?
2016.nov.



Elmúlt ez is

Nos elmúlt, elmúlt hát ez is,
nehezen bár, nyögvenyelősen,
néha torokszorító félelemmel,
ritkán mosollyal, csodák nélkül,
de nagyjából békességesen.

S ha magam kérdezem:
mégis mi hiányzott, mire vágynék ?
Csak megvehetetlent tudok emlegetni.
Örültem volna, az lett volna jó,
ha lett volna idejük engem szeretni.
Még futó percek is ritkán jutottak,
az elodázhatatlan kérést letudták ugyan,
de mellém ülni ? megsimogatni ?
No nem, ilyen csak a mesékbe’ van. 

Hát nem nagyon bánom, hogy vége.
A múlót nem siratom,
s nem nagyon várom az újat.
Vagy ha mégis, csak azért, hogy erőm legyen
a természetbe kapaszkodni,
hogy meg tudjam a zsenge füvet simogatni,
hogy láthassam még a kusza fellegeket,
s egy csendes padon ülve
fohászkodhassak azért,
hogy ne fájjon annyira, ami elveszett,
ami már mindörökre véget ért.
És hadd láthassam még a cseppnyi ibolyát,
érezzem még a tavasz illatát
és halljam a rigót,  lássam a kék eget….

Istenem szeretnék élni még egy keveset !

2016.dec.31