2016. június 5., vasárnap

2016



Hiába

Mondd, az ember miért él,
ha nincs ok és
nincs semmi cél
amiért felkelni érdemes ?

Ruhád, mint akasztott ember,
lóg, meg se rezdül, az is halott.
Nem vagy éhes, és olyan üres
mindened kívül-belül.

Felkelni kéne, de minek.
Senki sem vár, a szobád hideg,
redőnyök leengedve, kívül… s belül.
Újra álomba ájulni volna jó.

S ha mégis felkelsz,
a legnagyobb döbbenet:
a tükörből senki sem néz vissza rád –
hiába is veszed fel ruhád…
2016




Nem értem

Én nem kellettem soha, senkinek.
Bár anyám megszült,
de apám elhagyott,
gyerekem halott,
férjem lelépett
és a nagymamám se tudott
120 évig élni értem.
Ki tudja, hol, mit hibáztam ?
Cipelek egy terhet,
s nem tudom ki,
miért tette rám ?
Úgy vágytam szeretetre,
mint vízre a szomjazó,
de jó forrásra nem találtam,
s itt állok most vénen,
még mindig epedve,
s ezt az egészet nem értem.
2016




Maratoni

Jó lenne tudni, elhinni fiatalon,
hogy mindent  visszakapsz:
ha jó vagy a jót, ha rossz vagy, azt.
Csak lobogsz, telve szenvedéllyel
s elveszel a nagy futásban egészen.
Nem látod meg az intő jeleket, hogy
fékezni kellene, még jó időben,
mielőtt csalatkoznod kell majd erődben.
S a maratoni végén ha lerogytál, 
már nem lesz módod arra,
hogy visszakapaszkodjál.
2016



Hol van ?



Összement az idő,
mint ruha a mosásban.
Visszanéztem, s dermedve láttam,
tegnap volt, hogy babáztam.
Mi a csudától is féltem ? 
Hisz a gyerekmesékben
élt csak a boszorka-rém,
s nem is ő volt az igazi vész,
a fájdalmat okozó bajhozó.
És hol van az a tegnap,
ami büszkeséggel töltött ?
Hol az erőm, hiszen tettre-készen
a határig mentem mindig, merészen.

Mint a pitypang pihéje
szállt el fölöttem az élet,
ki fújja most is  - hogy egyre fogy ?
2016






Esőkirály

Leszakadt az ég !
Esőkirály a földön húzta végig köntösét,
zsebéből kidobálva a szemetet.

Nincs ki lefogja kezét,
villámot szórhat büntetlen szerteszét.
Pilleként száll el a sátor,                      
háztető repül, autó árokba dűl,
ágak szakadnak jajongva,
gyökerestől tépett fa  hasal az úton,
cipődben csónakázol, pincéd elöntve,
nem számít ima, nem számít senki könnye…
Csodálkozol, hogy a földre esett
jéggé fagyva ijedt leheleted.

Lásd ki itt az úr: hát nem te !
Elrepülhetsz a végtelenbe,
járhatod a Holdat, láthatsz messze,
de egy senki vagy, mindent összevetve.
Pici pondró, aprócska féreg
nem látszol te fentről,
ahol Esőkirály most
szórakozottan tán felnevet.
2016


Lia

Nézem a fürtös kis fejedet…
….Ó, a lányom…
….ilyen lett volna…
…ha nem száll 3 nap után az egekbe ?
Ha látlak, ő jut mindig eszembe.

Te nem szeretsz engem,
talán meg is értem.
Ráncos az arcom,
csak ritkán látlak,
nem vagyok én jó nagymamának.

A szívem belül van,
nem látszik a dobogás.
A könnyem is csak befelé mossa lelkem.
S ha „pótlásnak” küldött az ég,
elfelejtett értesíteni engem.
2016



Valami készül

Valami készül… Olvad a jég,
keményednek a szívek,
viharok tombolnak szerteszét,
ott is, hol csak lágy szellő járt azelőtt.
Melegszik a Föld,
mint lázas beteg, fűti valami belül,
miközben az emberek szíve elhidegül.
Merrefelé fordul  a Sors, mi várható ?
Nincs orákulum, ki választ tudna adni,
nincs jósda, hol a jövő látható.

Én elfele megyek, de aki itt marad,
ki fogja megvédeni azokat ?
Felhő szélén csücsülve kell majd látnom,
hogy hullik szét családom
s nem tehetek semmit értük ?
Nem-gondolni, nem-tudni volna jó ezeket,
mert ha belegondolsz a bizonytalanba,
a szíved idő előtt megreped.
2016


Kavicsom

Mosta, hordta, vitte a víz… 
Hegyoldalból zuhant valahonnan  ?
Fájt-e a sziklának ahonnan leszakadt ?
Megsiratta-e mit elveszíttet ?
Száguldott az árral, lökdösték másikak,
sokan voltak, ő mégis egyedül.
Csiszolták, tépték, lett egyre kevesebb,
míg tüskeit veszítve, 
kőből kaviccsá nemesülve, 
asztalom dísze lett.
2016




Ősz/10

Búcsúzni kezdenek lassan a levelek,
estéről reggelre egyre több lepereg
és sárgul-barnul-rőtül a táj.
Pirreg a tücsök még,
hálót feszít a pók,
méhek gyűjtenek  télre-valót.
Korán van este, későn kel a nap,
a madarak is tovább alszanak,
elcsendesül lassan minden, némul a táj.
Fecske egy sincs, mind délre mentek,
a gólyák is már messze kelepelnek.
Minden lelassul, aludni készül.

Állok. Nézem. Ilyen vagyok én is.
A múló időbe tűnt minden veszteségem.
Hagyom ujjaim közt peregni az időt.
Nem érdekel mi  volt tegnap, vagy tegnapelőtt.
A holnap ködös, mint ma is a reggel.
Kitisztul ? Beborul ? Nekem már mindegy.
2016.




Hinni szeretném

Nem fúj a szél és mégis fázom.
Összefogom a kabátom,
de mintha lenge nyári ruhám lenne,
úgy bújik a hideg csontjaimba.
Reszketek és valami mintha belül is hűlne bennem.
Jaj, csak nem a lelkem készül elhagyni engem ?

Ne még! Ne még ! - kiáltok felfelé nézve,
mintha ott valaki lenne, ki meghallgat, ha kérem.

Aztán csak ülök csendben. Barátkozom a gondolattal…
Egész halkan kérdem: itt leszek-e még tavasszal ?
Válasz nincs, de hinni szeretném,
hogy lesz még pár szép nyári estém,
hogy láthatok még őszt és telet,
s nem kell még elhagynom a hegyeimet.
2016.10.7.





Három sor

Amikor rájössz, hogy a világ
jó ellesz majd nélküled –
- akkor ér véget az életed.
2016.nov.




A koldus macska

Jön s az ablakba ül. Némán, csak a szemével
kér és nincs szívem megtagadni.
„Gazdája” ugyan van, de valamiért rajta spórol,
csonttá-bőrré szopták a kölykei
és én ne adjak enni neki ?

Rám néz az üvegen át, nem nyávog, semmi cirkusz…
Csak néz és már megyek,  fogom a tányért,
és előveszek valamit a hűtőből.
Bár maradék nálam sosincs, mégis, elcsípek a rizsből,
szaftot rá kicsit, vagy feljavítom macskatáppal…
És eszi, falja, válogatás nélkül,
volt, hogy torkán-akadt a nagy sietségtől.
Ha végzett, már fut is haza. Várják a gyerekei.
És a tulajdonosa nem ad, nem ad eleget enni neki…

Bolond macskás öregasszony, mondják biztos sokan.
Én befogadtam a szomszéd-néniét is, amikor
ő halni készült….és most se tudom ezt elzavarni.
Pedig a koldus macskának elég egyszer vetni,
s az aztán mindörökre visszajár….
Nagyobb bajom sose legyen.
Amíg bírom, megetetem.
2016.