2017. január 24., kedd

2017



Hóesés

Pontosan így múlik minden.
Szinte észrevétlen.
Az előbb tegnap volt,
s ma még nem 
mozdult semmi. 
Csak hullt a hó.
Libegve, csendben.
Azon merengtem,
meg tudja-e számolni valaki,
egy perc alatt hány pehely
száll le észrevétlen ?
Balgaság persze…
Nem tudtam aludni…
Bent jó meleg volt,
s én álmatlanul néztem
kifelé a szobámból,
a csendes hóesésben.

2017. január




Árnyjáték

Csak pár pillanat volt, míg besütött a nap
épp olyan szögben a szobába,
hogy a vadszőlőág árnya,
valami göcsörtös kis szívet utánozott.
Mintha oda tűzte volna valaki,
vagy felakasztotta volna az ablak elé,
ferde szögben, mert akárhogy nézem,
azt a kis ágat csak a nap sugara
változtatta szívvé egy pillanatra.
Bárki küldte is – köszönöm.
Megvolt a mai örömöm.

2017.febr. 



Ősök

Dunán lehajózott sváb molnárok unokája, én
már csak emlékeken utazom…
Megnéztem, egy modern ház áll
Hirden, ükapám malma helyén.
Ennyike gyökerem van  ehhez a helyhez. 
Sírkő ha volt is, már ezerszer felejtett,
pár halványuló irat, kordokumentum,
honnan jöttünk, hova jutottunk.

Kétszáz év – egy szempillanat.
Éltünk benne páran, de oly gyorsan elszaladt.
És halványul az emlék, nincs ki megőrzi,
mint futóhomokot a szél,
szór szét minket az idő
és nincs és nincs erő visszatartani.

2017 febr.
 



























2016. június 5., vasárnap

2016



Hiába

Mondd, az ember miért él,
ha nincs ok és
nincs semmi cél
amiért felkelni érdemes ?

Ruhád, mint akasztott ember,
lóg, meg se rezdül, az is halott.
Nem vagy éhes, és olyan üres
mindened kívül-belül.

Felkelni kéne, de minek.
Senki sem vár, a szobád hideg,
redőnyök leengedve, kívül… s belül.
Újra álomba ájulni volna jó.

S ha mégis felkelsz,
a legnagyobb döbbenet:
a tükörből senki sem néz vissza rád –
hiába is veszed fel ruhád…
2016




Nem értem

Én nem kellettem soha, senkinek.
Bár anyám megszült,
de apám elhagyott,
gyerekem halott,
férjem lelépett
és a nagymamám se tudott
120 évig élni értem.
Ki tudja, hol, mit hibáztam ?
Cipelek egy terhet,
s nem tudom ki,
miért tette rám ?
Úgy vágytam szeretetre,
mint vízre a szomjazó,
de jó forrásra nem találtam,
s itt állok most vénen,
még mindig epedve,
s ezt az egészet nem értem.
2016




Maratoni

Jó lenne tudni, elhinni fiatalon,
hogy mindent  visszakapsz:
ha jó vagy a jót, ha rossz vagy, azt.
Csak lobogsz, telve szenvedéllyel
s elveszel a nagy futásban egészen.
Nem látod meg az intő jeleket, hogy
fékezni kellene, még jó időben,
mielőtt csalatkoznod kell majd erődben.
S a maratoni végén ha lerogytál, 
már nem lesz módod arra,
hogy visszakapaszkodjál.
2016



Hol van ?



Összement az idő,
mint ruha a mosásban.
Visszanéztem, s dermedve láttam,
tegnap volt, hogy babáztam.
Mi a csudától is féltem ? 
Hisz a gyerekmesékben
élt csak a boszorka-rém,
s nem is ő volt az igazi vész,
a fájdalmat okozó bajhozó.
És hol van az a tegnap,
ami büszkeséggel töltött ?
Hol az erőm, hiszen tettre-készen
a határig mentem mindig, merészen.

Mint a pitypang pihéje
szállt el fölöttem az élet,
ki fújja most is  - hogy egyre fogy ?
2016







Esőkirály



Leszakadt az ég !
Esőkirály a földön húzta végig köntösét,
zsebéből kidobálva a szemetet.

Nincs ki lefogja kezét,
villámot szórhat büntetlen szerteszét.
Pilleként száll el a sátor,                      
háztető repül, autó árokba dűl,
ágak szakadnak jajongva,
gyökerestől tépett fa  hasal az úton,
cipődben csónakázol, pincéd elöntve,
nem számít ima, nem számít senki könnye…
Csodálkozol, hogy a földre esett
jéggé fagyva ijedt leheleted.

Lásd ki itt az úr: hát nem te !
Elrepülhetsz a végtelenbe,
járhatod a Holdat, láthatsz messze,
de egy senki vagy, mindent összevetve.
Pici pondró, aprócska féreg
nem látszol te fentről,
ahol Esőkirály most
szórakozottan tán felnevet.
2016


Lia

Nézem a fürtös kis fejedet…
….Ó, a lányom…
….ilyen lett volna…
…ha nem száll 3 nap után az egekbe ?
Ha látlak, ő jut mindig eszembe.

Te nem szeretsz engem,
talán meg is értem.
Ráncos az arcom,
csak ritkán látlak,
nem vagyok én jó nagymamának.

A szívem belül van,
nem látszik a dobogás.
A könnyem is csak befelé mossa lelkem.
S ha „pótlásnak” küldött az ég,
elfelejtett értesíteni engem.
2016



Valami készül

Valami készül… Olvad a jég,
keményednek a szívek,
viharok tombolnak szerteszét,
ott is, hol csak lágy szellő járt azelőtt.
Melegszik a Föld,
mint lázas beteg, fűti valami belül,
miközben az emberek szíve elhidegül.
Merrefelé fordul  a Sors, mi várható ?
Nincs orákulum, ki választ tudna adni,
nincs jósda, hol a jövő látható.

Én elfele megyek, de aki itt marad,
ki fogja megvédeni azokat ?
Felhő szélén csücsülve kell majd látnom,
hogy hullik szét családom
s nem tehetek semmit értük ?
Nem-gondolni, nem-tudni volna jó ezeket,
mert ha belegondolsz a bizonytalanba,
a szíved idő előtt megreped.
2016


Kavicsom


Mosta, hordta, vitte a víz… 
Hegyoldalból zuhant valahonnan  ?
Fájt-e a sziklának ahonnan leszakadt ?
Megsiratta-e mit elveszíttet ?
Száguldott az árral, lökdösték másikak,
sokan voltak, ő mégis egyedül.
Csiszolták, tépték, lett egyre kevesebb,
míg tüskeit veszítve, 
kőből kaviccsá nemesülve, 
asztalom dísze lett.
2016




Ősz/10

Búcsúzni kezdenek lassan a levelek,
estéről reggelre egyre több lepereg
és sárgul-barnul-rőtül a táj.
Pirreg a tücsök még,
hálót feszít a pók,
méhek gyűjtenek  télre-valót.
Korán van este, későn kel a nap,
a madarak is tovább alszanak,
elcsendesül lassan minden, némul a táj.
Fecske egy sincs, mind délre mentek,
a gólyák is már messze kelepelnek.
Minden lelassul, aludni készül.

Állok. Nézem. Ilyen vagyok én is.
A múló időbe tűnt minden veszteségem.
Hagyom ujjaim közt peregni az időt.
Nem érdekel mi  volt tegnap, vagy tegnapelőtt.
A holnap ködös, mint ma is a reggel.
Kitisztul ? Beborul ? Nekem már mindegy.
2016.




Hinni szeretném

Nem fúj a szél és mégis fázom.
Összefogom a kabátom,
de mintha lenge nyári ruhám lenne,
úgy bújik a hideg csontjaimba.
Reszketek és valami mintha belül is hűlne bennem.
Jaj, csak nem a lelkem készül elhagyni engem ?

Ne még! Ne még ! - kiáltok felfelé nézve,
mintha ott valaki lenne, ki meghallgat, ha kérem.

Aztán csak ülök csendben. Barátkozom a gondolattal…
Egész halkan kérdem: itt leszek-e még tavasszal ?
Válasz nincs, de hinni szeretném,
hogy lesz még pár szép nyári estém,
hogy láthatok még őszt és telet,
s nem kell még elhagynom a hegyeimet.
2016.10.7.





Három sor

Amikor rájössz, hogy a világ
jó ellesz majd nélküled –
- akkor ér véget az életed.
2016.nov.




A koldus macska

Jön s az ablakba ül. Némán, csak a szemével
kér és nincs szívem megtagadni.
„Gazdája” ugyan van, de valamiért rajta spórol,
csonttá-bőrré szopták a kölykei
és én ne adjak enni neki ?

Rám néz az üvegen át, nem nyávog, semmi cirkusz…
Csak néz és már megyek,  fogom a tányért,
és előveszek valamit a hűtőből.
Bár maradék nálam sosincs, mégis, elcsípek a rizsből,
szaftot rá kicsit, vagy feljavítom macskatáppal…
És eszi, falja, válogatás nélkül,
volt, hogy torkán-akadt a nagy sietségtől.
Ha végzett, már fut is haza. Várják a gyerekei.
És a tulajdonosa nem ad, nem ad eleget enni neki…

Bolond macskás öregasszony, mondják biztos sokan.
Én befogadtam a szomszéd-néniét is, amikor
ő halni készült….és most se tudom ezt elzavarni.
Pedig a koldus macskának elég egyszer vetni,
s az aztán mindörökre visszajár….
Nagyobb bajom sose legyen.
Amíg bírom, megetetem.
2016.




Szinusz

Az élet egy fél szinusz-görbe.
Születtél kicsinek,
elmész aprón.
Sírás volt az első tetted
és amikor befejezed,
hang nem hagyja el a szádat,
mert megnémít az alázat.
2016.nov.




Idő eladó

Időm, mint a tenger…
Adnék bárkinek,
de senki se kéri.
Múlnak az órák, múlnak a percek…
Ingyen adom ! gyertek ! gyertek !
De csak szaladnak, de csak sietnek,
tettetik magukat süketnek.
Én meg csak állok és egyre
reményt-veszettebben kiabálok:
Adok bárkinek időt a magaméból,
az akció rövid, ki tudja, hány napra szól ?
2016.nov.




Elmúlt ez is

Nos elmúlt, elmúlt hát ez is,
nehezen bár, nyögvenyelősen,
néha torokszorító félelemmel,
ritkán mosollyal, csodák nélkül,
de nagyjából békességesen.

S ha magam kérdezem:
mégis mi hiányzott, mire vágynék ?
Csak megvehetetlent tudok emlegetni.
Örültem volna, az lett volna jó,
ha lett volna idejük engem szeretni.
Még futó percek is ritkán jutottak,
az elodázhatatlan kérést letudták ugyan,
de mellém ülni ? megsimogatni ?
No nem, ilyen csak a mesékbe’ van. 

Hát nem nagyon bánom, hogy vége.
A múlót nem siratom,
s nem nagyon várom az újat.
Vagy ha mégis, csak azért, hogy erőm legyen
a természetbe kapaszkodni,
hogy meg tudjam a zsenge füvet simogatni,
hogy láthassam még a kusza fellegeket,
s egy csendes padon ülve
fohászkodhassak azért,
hogy ne fájjon annyira, ami elveszett,
ami már mindörökre véget ért.
És hadd láthassam még a cseppnyi ibolyát,
érezzem még a tavasz illatát
és halljam a rigót,  lássam a kék eget….

Istenem szeretnék élni még egy keveset !

2016.dec.31